Itt az interjúnk Tamsyn Muirral!!
Amiből kiderül, hogy miért kardoznak a regényeiben, miben segített neki, hogy fanfiction-írással kezdett, és hogy hogy kezeli azt, hogy világhírű lett.
Tavaly novemberben írtunk interjúkérdéseket Tamsyn Muirnak, akinek első könyve, a Gideon, a Kilencedik, illetve annak folytatása, a Harrow, a Kilencedik hatalmas siker lett Amerikában, magyarul pedig éppen azon az őszön jelent meg a Fumaxnál. Nem a magyar kiadón és nem rajtunk múlt, hogy kérdéseink akkor nem értek oda, de most, majdnem fél évvel később végül megtaláltuk az utat, és feltettük kérdéseinket az Egyesült Királyságban élő új-zélandi írónak.
A Lezárt sír-trilógiát elég nehéz lehetett pitchelni a kiadónak. Hogyan foglaltad össze nekik, hogy mi a lényeg?
Nem igazán pitcheltem trilógiaként a trilógiát. A Gideon, a Kilencediket leginkább krimiként jellemztem, mivel számomra még mindig az a legalapvetőbb elem benne. Egy Mert többen nincsenek-alaphelyzet: egy csapatnyi embert valami elkezd egyenként legyilkolni egy mindentől elzárt helyszínen. Azt hiszem úgy fogalmaztam: egy „bezárt szoba rejtélye”-jellegű krimi nekromantákkal.
Ugyanakkor alapvető zavarban voltam sok mindennel kapcsolatban, és azt gondoltam, hogy a Gideon talán young adult könyv, mivel valahogy úgy értelmeztem ezt a címkét, hogy „idősebb tinik élveznék”, és egyértelműen úgy gondoltam, hogy idősebb tinik élveznék ezt a könyvet. Aztán valaki, akinek egy korai szakaszban megmutattam a könyvet, elmagyarázta finoman, hogy ez nem egy young adult könyv, és nem is lesz az komoly átírás és a káromkodások 90 százalékának lehúzása nélkül.
A Gideon, a Kilencedik hatalmas siker lett. Hogy tudod kezelni azt, hogy világszerte ismert író lettél?
Sehogy. Egy szempontból felfogom, hogy világszerte ismert vagyok, hiszen léteznek emberek, akik olvasták a könyvem a világ különféle részein, és ez egy csodálatos érzés – például nagyon izgatott vagyok, hogy egy magyar hírlevél csinál velem interjút. De nem tudok mit kezdeni a hírnév modern formájával, azaz azzal, hogy az emberek rólam beszélnek az interneten. Kerülöm a helyeket, ahol esély van rá, hogy megemlítsék a nevem. A Twitter tiltott zóna. Hallottam aztán, hogy van egy remek rajongói közösség a Tumblrön, és a barátaim gyakran megpróbálnak rávenni, hogy nézzek meg a könyveimmel kapcsolatos rajzokat és vicceket, amiket ott találtak, de nem vagyok rá képes.
Szerintem az emberi agyat nem arra tervezték, hogy kezelje azt az élményt, amikor a közvetlen baráti körén és ismerősein kívül mások beszélnek róla. Amikor megpróbálom elképzelni egy valóban híres ember – mondjuk Angelina Jolie, vagy ilyesvalaki – életét, az elmém összeomlik a súly alatt. Ő hogy megy akárhova vagy csinál akármit? Miért nem bújik el egy olyan különleges ingermegvonásos koporsóban, mint Daredevil? Muszáj nagyon szorosan magamra, a laptopomra és a teára fókuszálnom, illetve az alkalmi levelekre a szerkesztőmről, amiben megírja, hogy „már nem is emlékeznek az Ate My Balls-mémekre”.
Beszéltünk róla kicsit, de térjünk vissza még rá: a dark fantasy, a sci-fi és a krimi is jelen van a trilógia első két kötetében. Ezek közül melyik hagyomány volt rád a legnagyobb hatással íróként?
Valójában azt gondolom, hogy a Gideonban sokkal több a krimi, mint a klasszikus fantasy vagy a sci-fi. Gyerekkoromban elég sok „kard és varázslat”-jellegű fantasyt olvastam, de sosem éreztem olyan műfajnak, amiben kipróbálnám magam, legfeljebb csak érintőlegesen. A sci-fi címke alá pedig olyan sok minden befér – gyerekként nagy Star Wars-rajongó voltam, de ahogy arra sokan rámutattak,a Star Wars legalább olyan közel áll a fantasyhez, mint a science fictionhöz. Azok a művek, amelyeket tudatosan próbáltam megidézni a Gideon írása közben, mind krimik.
A mélytenger menyasszonya című, Nebula- és Shirley Jackson-díjra jelölt rövid regényed mutat pár alapvető tematikai kapcsolatot a trilógiával. Mióta gondolkodtál a Lezárt sír-trilógia világán?
A legegyértelműbb tematikus kapcsolat A mélytenger menyasszonya és a trilógia között valószínűleg a leszbikusság – amiről valóban elég régóta gondolkozom! Ennél egy fokkal mélyebbre ásva a leszbikusság és a weird közötti kapcsolat a közös vonás. Hestert azért érdekli Rainbow, mert Rainbow annyira elképesztően furcsa, annyira nem olyan, mint ő; a regényekben pedig Gideon és Harrow ébred rá, hogy olyan nőkhöz vonzódnak, akik teljesen furcsák számukra egy sor különböző okból.
Soha nem írtam lelkitárs-jellegű leszbikus kapcsolatokat, ahol a két lány találkozik, és rögtön nagyon erős kötődést vagy kapcsolatot éreznek. Az én leszbikusaim az elején általában kissé értetlen, vagy akár döbbent rácsodálkozással tekintenek egymásra. De ez alapvetően nem egy olyan ötlet volt, amit explicit meg akartam írni, hanem valami olyasmi, ami természetesen következett azokból a történetekből, amelyeket meg akartam írni ebben a két esetben. Lehet, hogy a következő könyvemben két lány egy klasszikusan vicces romkom-helyzetben találkozik és helyben egymásba szeretnek. Ez elég jól hangzik egyébként.
A Fumax borítója pont ilyen, csak magyarul van ráírva a cím
A fanfiction-közösségben kezdtél írni. Hogy segített ez abban, hogy publikált íróvá válj?
Jó gyakorlóterep volt. A gyakorlás egyetlen módja annak, hogy jó író legyél, de nagyon nehéz gyakorolni valamit légüres térben. Ha mondjuk zongorázni tanulsz, de senki más nem tud róla, vagy senkit sem érdekel, hogy tanulod, akkor sokszor végül inkább már nem is gyakorolsz, mert más dolgok fontosabbak lesznek.
Ha fanfictiont írsz közönségnek, akár csak egy nagyon kicsi közönségnek, akkor máris vannak pozitív és negatív ösztönzőid, hogy csináld és csináld: ha kirakod a legújabb fejezetet, az olvasók örülni fognak és izgatottak lesznek, ha nem fejezed be a sztorit, akkor szomorúak és csalódottak. Szóval a tiszta akaraterőhöz a fanfcition ad egy jó okot arra, hogy egymás után rakd a szavakat.
Rengeteg kard van a regényeidben, de úgy tudom, de magad nem vagy kardforgató. Miért döntöttél úgy, hogy a kardok lesznek hőseid elsődleges fegyverei?
A kard menő! Sokkal nagyobb kulturális referencia kötődik hozzá, mint gyakorlatilag bármilyen más fegyverhez. A karddal küzdő harcos képe rögtön megidézi az ügyességet, a becsületet, a bátorságot, a tradíciót – egy sor olyan dolgot, amelyeket ott akartam tudni a koktélban mind jó, mind rossz értelemben. A kard viselése rögtön különleges hősiességgel és nemességgel ruház fel egy karaktert – ezt egy haci baltával vagy géppuskával nem tudod elérni. Persze néhány kardforgatóm óriási pöcsfej, de ez csak még eggyel több indok, hogy kardot hordajanak: a kard olyan ragyogással ruházza fel használóját, amit vagy megérdemel, vagy nem.
Másrészt a kardok nagyon kézenfekvő fegyverek párbajokhoz, és azt a kezdetektől tudtam, hogy a párbajozás – mint formális, félig-meddig ritualizát egy az egy elleni küzdelem – fontos lesz a történet szemponjából. Lehet párbajozni más fegyverekkel is, de nincs még egy fegyver, amelyben ennyire benne van a párbajozás lehetősége, mint a kardban. Ha a harcosnál kard van, akkor majdhogynem elkerülhetetlen, hogy végül találkozzon egy másik képzett kardforgatóval és harcoljanak – különben mi értelme az egésznek?
A magyarul idén megjelenő Harrow, a Kilencedikben a beszólogatós-káromkodós Gideon után az introvertált egyúttal elképesztően megbízhatatlan narrátorként jelen lévő Harrow az elbeszélőd, ráadásul szórakozol egy kicsit az előző könyv eseményeivel is Harrow szemén keresztül. Azért választottad ezt az utat, mert ez volt a nagyobb kihívás?
Igen és nem. Nem azért döntöttem így, hogy megnehezítsem az életem, hiszen ha ezt akartam volna, akkor az egész könyvet egy nagyon hosszú szonettkoszorúként írtam volna meg, vagy hoztam volna egy olyan szabályt, hogy egy karakter sem használhat hatbetűsnél hosszabb szavakat. De mindenképpen valami újat akartam. Nem akartam, hogy a Harrow, a Kilencedik egy Gideon II. legyen. Ha a második könyv teljesen eltérő karakter nézőpontját követi, de pont úgy van megírva, mint az első könyv, akkor azt az írói képzelet súlyos bukásaként számoltam volna el.
Számíthatunk hasonló meglepetésre az angolul jövőre megjelenő trilógiazáró kötet, az Alecto, a Kilencedik esetében? Mit tudsz mondani arról a könyvről?
Ismétlem, nem akarom, hogy úgy tűnjön, hogy az olvasó puszta meglepése a cél. Nagyon egyszerű lenne meglepnem az olvasóimat a harmadik könyvben. Kezdődhetne mondjuk úgy az első fejezet, hogy Gideon és Harrow arról vitatkoznak, hogy mit rendeljenek a McDonald’s-ban. EZT nem láttad jönni, igaz? De azt akarom, hogy meglegyen az újdonság érzése itt is, az érzés, hogy ez a könyv nem a középső kötet folytatása egy újabb kötetben. Jónéhány remek trilógia valójában egy hatalmas regény háromba vágva – A Gyűrűk Ura talán az alapvető példa erre. De a Lezárt sír-trilógia három különböző regény, amelyek összetartoznak.
A tavalyi virtuális WorldCont Új-Zélandon tartották. Tudsz nekünk mesélni az új-zélandi spekulatív irodalomról, illetve ajánlani pár szerzőt abból a szcénából, akik esetleg nemzetközileg kevésbé ismertek?
2014 óta az Egyesült Királyságban élek, aminek az lett a váratlan és fájdalmas mellékhatása, hogy elég kellemetlen módon teljesen elszigetelődtem az új-zélandi SFF-közösségtől. Mivel a könyveimet egy amerikai kiadó adja ki, ezért nem igazán tartanak számon új-zélandi íróként – a családom állandóan emlékeztet, hogy az új-zélandi könyvesboltok nem igazán tartják polcon a könyveimet. Szóval nem nagyon vagyok bekötve az új-zélandi szcénába. Olvastam persze pár remek dolgot, korábban is említettem valahol Sascha Stronach The Dawnhounds c. könyvét. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy feleannyit nem tudok a hazai fantasztikus szcénáról mára, mint amennyit szeretnék.
Aláírtál egy dollárban számolva hatszámjegyű összegről szóló szerződést a Tordotcom kiadóval. Min fogsz dolgozni, miután a trilógia végére érsz?
Sokmindenen. A következő kisregényem egy közeljövőben játszódó disztópia, ami egy pisztolyhősről szól, amit óriási felszabadulás lesz megírni, mivel nincs benne sem kard, sem csontok, hála Istennek. Aztán nekiállok a következő regényemnek, amibe talán lesz pár kard és némi csont (de közel sem olyan koncentrációban, mint a Lezárt sír-trilógiában), és az egészet azzal fogom feldobni, hogy lesznek benne motorbiciklik is. Valamikor be kell ilesztenem a Princess Floralinda and the Forty-Flight Tower (Floralinda hercegnő és a negyvenemeletes torony) című tavalyi kisregényem folytatását is, mivel úgy éreztem, hogy azzal a világgal még nem végeztem. Szóval ha kapnék pluszban négy vagy öt hónapot egy évben, mondjuk nyáron, amikor az időjárás rendben van, az fantasztikus lenne.
Az eredeti angol verzió itt olvasható. Pénteken jön a kétheti hírösszefoglaló hírlevél, addig pedig kövessetek minket a Facebookon, és támogassatok minket a Patreonon keresztül!