Különkiadás, melyben együtt csodálkozunk rá arra, hogy a könyvpiac egy piac

Három kérdés, három válasz a Szürke Zóna podcastjai kapcsán.

Igyekszem ezt a bejegyzést rövidre fogni, ettől függetlenül kegyetlenül hosszú lesz. Az elütésekért elnézést kérek, nincs energiám átolvasni még egyszer.

A Szürke Zóna podcast csapata – akiket korábban az Arte Tenebrarum kiadóról szóló műsoruk kapcsán említettünk már a hírlevélben – az elmúlt két hétben két, a hazai fantasztikus közeggel foglalkozó epizódot tett közzé.

Az egyórás „A belterjes irodalmi elit 1. rész: a science-fiction szindikátus” és „A belterjes irodalmi elit 2. rész: a Veres Attila-jelenség” több, a közegben érintett emberrel készített interjú és némi internetes kutatómunka alapján készült. Előbbit onnan tudom, hogy én is beszélgettem egyikükkel egy órát pár hete, és tudok még olyanokról, akik ezt szintén megtették.

Úgy érzem azonban, hogy Rezső és Dani (korábban helytelenül Dávidot írtam, bocsánat) abból az egy órából viszonylag kevés dolgot használt fel, leginkább azért, mert amit mondtam, az a legtöbb esetben kihúzta a szőnyeget az általuk elképzelt narratíva alól. Ezt jelen állás szerint kezdeményezésemre egy újabb adásban meg is fogjuk vitatni egymással, ennek ellenére azt gondoltam, hogy írnom kell az ügyről.

Előre jelzem: bár többen úgy vélik, hogy szimpla sétettség/irigység áll a két podcastepizód elkészítse mögött, én ezzel nem szeretnék foglalkozni. Szerintem egy rég kibeszéletlen és valamennyire fontos témát vetettek fel az urak, arról azonban egy nem igazán jól sikerült tartalmat gyártottak le. Szóval én a második adás végén közölteket alapul véve azt mondom: rendben, vizsgáljuk meg, hogy van-e titkos, álságos, belterjes összeesküvés a fantasztikus irodalomban, vagy nincs.

Összeesküvés?

Nagyon szeretnék érvekkel vitatkozni, bizonyítékokat megvizsgálni, de nagyon nehéz, a két és fél órában ugyanis alig hangzik el ilyesmi. Igazából még állítás sem nagyon. Mindkét műsort kétszer hallgattam meg, másodszor jegyzeteltem. Nagyon röviden összefoglalom őket.

Kérdéssel indul az első podcast: létezik-e belterjes irodalmi elit a sci-fiben? „Nem feltétlenül deklarálnánk ezt” – hangzik el az első adás elején, de egy percen belül elhangzik Rezső részéről, hogy szerinte létezik ilyen. De azért nem biztos. Aztán végig úgy beszél róla, hogy igen.

„Van egy 30-40 fős gárda, akik megjelennek ezeken a rendezvényeken, nem tudsz hozzájuk közel menni, nem válaszolnak a leveleidre, elfordítják a fejüket.”

Ez a 30-40 fős (?) belterjes elit

• „nagy szeletet hasít ki a nyilvánosságból” (komoly médiakapcsolatai vannak);

• „nem kis pénz felett diszponál”;

• egymást validálja, hozza helyzetbe Molyon, pályázaton, díjakkal, stb.;

• dönti el, hogy kinek lesz nagyívű irodalmi karrierje;

• átfedések vannak abban, hogy kik kerülnek be antológiákba, zsűrikbe, díjra jelölők közé;

• és aki a háttérbeszélgetések során rá mert mutatni, azok nem merték vállalni a nevüket, mert „bosszú-egycsillagozásokra” számíthatnának a Molyon az Agave-Gabo-Fumax-rajongók egy részétől. Itt hangzanak el egyedül konkrét kiadónevek, illetve később a Galaktika-botrány kapcsán a Galaktikát is az elit részeként említik a készítők.

Röviden ez a lényeg,

az első, kicsit több mint egy órás műsorban gyakorlatilag ennek a feltevésnek az alátámasztásra semmilyen bizonyíték nem hangzik el

azon kívül, hogy egyes források (a névtelenek) állítólag ezt mondták, míg más források (a nevüket adók, pl. én) meg egyébként az ellenkezőjét – hogy mi alapján döntötték el a készítők, hogy az előbbiek álláspontját közlik sziklaszilárd tényként, néha eltáncolva, hogy lehet, hogy nem is ez a valóság, nem világos. A második epizóddal együtt kissé tisztább a történet, ha jól értem, akkor Veres Attila példája gyakorlatilag az egyetlen „bizonyíték”.

A podcast bizonyítél nélküli megállapításai szerint át vannak verve az emberek: azt mondják nekik, hogy van esély rá, hogy írsz egy könyvet, akkor azt ki fogják adni, miközben valójában csak a belterjes körhöz tartozók könyvét adják ki, „abból lesz sikeres szerző, akit befogad a közeg”, ha „nem mászkálsz el kávézgatni az XY kiadóvezetővel”, nem „jártál el idejekorán sörözgetni a kiadóvezetővel”, akivel „már ismertétek egymást, közös a véleményetek”, akkor „van egy üvegplafon”, amit nem lehet áttörni.

De még ez sem elég. Rezső szerint ugyanis „többen is írták, hogy barátságot ápolnak olyan emberekkel, akik döntési pozícióban vannak, és még így sem garantálható számukra azt, hogy ők lesznek a következő sztáríró, vagy akár csak méltatja a kiadóvezető arra az ő könyvét, hogy kiadják, vagy megfontolják a kiadását”.

Lement úgy 62 percnyi adás, hogy névtelen forrásra hivatkozva enyhe, közepes és elég súlyos vádak hangzottak el a belterjességtől addig, hogy a kiadók feketén dolgoztatnak embereket akármilyen bizonyíték, vagy pl. az általam egy óra alatt elmondott ellenérvek bővebb ismertetése, megemlítése, megvitatása nélkül.

A második adás az első rész összefoglalója után egy elég gyatra hazai SFF-történeti szekértábor-áttekintéssel indít, amiben elindul Kuczka Péterrel a Kozmosz/Galaktika, majd a klubmozgalom és Kuczka konfliktusát és a kilencvenes éveket (Valhalla Páholy, stb.) kihagyva rögtön oda ugrunk, hogy állítólag jött a Galaktika-körben Szélesi Sándor (Anthony Sheenard), aki körül volt egy szekértábor, és ellenében megképződött egy szekértábor Kleinheincz Csilla körül.

Erre később térjünk vissza, most legyen elég Szélesi kommentje, hogy csak faktuális szinten érezzük a problémakört:

Ezután jön egy kurta-furcsa bemutató Kleinheincz Csilláról és az SFmagról, majd egy szekció a Fantasztikus Kéziratok Éjszakájáról, ahol Rezsőnek egyszer rossz élménye volt. Itt is elhangzanak azért olyan sommás ítéletek, hogy (névtelen forrásaik szerint) Csilla állítólagos „köre” féltékeny mindenkire, akik az ő közreműködésük nélkül értek el sikereket, és ezekről a könyvekről direkt lehúzó kritikákat írnak blogokba, meg digitális masszaként, online csőcselékként viselkednek az interneten. Mármint egyesek szerint. Állítólag.

Van még itt egy kis Zsoldos Péter-díj is – nyilván kihagyhatatlan téma szekértáborozás esetén –, meg egy kis Gabo SFF-antológia is, aminek kapcsán már legutóbb is elhangzott, hogy

„az antológiákban megjelenő nevek 80-90 százaléka – most mondtam egy random számot –, olyasvalaki lehet, akinek van valami kapcsolódása az antológia feletti döntéshozatallal rendelkező szerkesztőhöz”

Az is elhangzik, amit Csilla mondott erre, miszerint konkrétan leellenőrizhető, hogy ez nem igaz, amit Rezsőék be is mondanak, de nem ellenőrizték le, és azt is csak egy félmondatban említik, hogy egy anonim pályázatról van szó egyébként, ahol a két szerkesztő nem tudja, kiknek a műveit olvassa, mikor értékelik őket.

Azért szaladok át a második műsor első 45 percén ilyen gyorsasággal, mert a lényegi rész a második 45 perc, és a két résznek vagy mondanivalónak semmi logikus kapcsolata nincs egymással. Eddig arról hallottunk, hogy a Szürke Zóna podcast készítői szerint voltak szekértáborok a magyar SFF-ben, és van most is egy domináns, belterjes kör, de az egyetlen példa, amit hoznak, nincs direkt kapcsolatban ezzel a felépített narratívával, legalábbis nem magyarázzák el, csak sejtetik.

Úgy érzem, hogy az egész két és fél óra lényegi része ez az utolsó 45 perc, ami minden szempontból egy klasszikus hit piece Veres Attilával szemben, bevallottan azért is, mert senki nem fogalmaz meg negatív véleményt a jelenséggel szemben. Rekonstruálni próbálom vázlatosan itt is az érvelés elemeit, aki bővebben kiváncsi, halgassa meg.

Veres Attila a műsor készítői szerint „aránytalanul nagy sikereket ért el”, ami azt jelenti, hogy

• az Agave „gyanúsan” nagy marketinget rakott egy ismeretlen, elsőkönyves, niche műfajban alkotó szerző mögé;

• aki nem is egy kész kézirattal házalt, csak egy ötlettel;

• ilyen kockázatot egy kiadó sem vállalna Magyarországon, ez gyanús;

• én sok cikket írtam róla – ami tény, de az állítás itt inkább az, hogy ezt valamiféle mögöttes szándék vezette;

• mások is írtak róla cikkeket;

• még citylight-hirdetést is kapott a könyv;

• ami egyébként nem is egy jó könyv.

Nagyon nehéz összerakni, hogy pontosan mivel is van bajuk a podcast készítőinek, de valami olyasmi sül ki a végén belőle, hogy álságos azt mondani, hogy a tehetség dönt, miközben valójában egy kiadóvezető döntésén múlik, hogy sikeres leszel-e, mert ez csak attól függ, hogy mennyi pénzt tettek a marketingbe és „aktiválták-e a hálózatot” a médiában. Az Agavénak pedig azért érte meg ez (?), mert Attilán keresztül „bejelentkeztek” nemzetközi forgatókönyvírói körökhöz (?).

Duh, végigértünk rajta. És akkor most…

Névtelen forrásunk szerint

Kezdjük az általános problémáimmal.

Az elmúlt tizenegy évben újságíróként dolgoztam, a szakmának pedig fontos része a források – információt adó emberek – kezelése. Más szempontból, de szintén a források – többnyire dokumentumok – kezelése az, amiből a két diplomámat szereztem: történelmi forrásoké.

Se az újságírásban, se a történetírásban nincs olyan, hogy egy darab névtelen forrás állításait kritika nélkül továbbadjuk.

A forráskritika rendkívül fontos dolog, ha van egy darab információnk valahonnan, azt legalább még egy, az előzőtől független forrásnak meg kell erősítenie. Ha egymással konfliktusban álló információink vannak, akkor addig nem nagyon írhatunk cikket (tanulmányt, akármit), amíg nem derítjük ki, hogy mi az igazság.

Onnantól kezdve, hogy a Szürke Zóna podcast készítői ezt az egészet zárójelbe teszik, és mindenféle hallomásokon alapuló, egymással össze nem függő, gyakran maguknak ellent is mondó állításokat tesznek, néha megemlítve egy-egy kósza ellenvéleményt, nagyon nehéz komolyan beszélgetni a műsor mentén a témáról, ami egyébként érdekes lehetne. Mert ez így pletyka és vádaskodás, miközben többször is elhangzanak olyan mondatok, amelyek előre invalidálnak minden kritikát, ami őket érheti.

Tegyünk rá mégis egy kísérletet

Vannak-e szekértáborok, érdekkörök a hazai fantasztikumban?

Vannak. Talán? Kind of?

Persze, számos óriási vitát generáltam én is az elmúlt nyolc évben. A Galaktika-botrányról, a Zsoldos Péter-díjról miegyébről. Mások másról. Itt például van egy jellemző thread és a folytatása. Fel lehet rajzolni lazán összetartó, egy véleményen lévő „táborokat”, amelyek ezekben a vitákban, flame warokban részt vettek. Van ilyen.

De az a 30-40 fő, amit mondtak, az az összes ember szerintem, aki valaha tevőlegesen részt vett ilyen vitákban minden oldalról. Vannak átfedések helyeken? Vannak, mert ez egy borzalmasan kicsi közeg. Vannak, akik utálják egymást? Vannak. Vannak, akik irigyek erre vagy arra? Vannak. De ez ennyi, soha, semmit nem döntött el az, hogy mit vitázgattunk Molyon vagy a FIOK-csoportban, egy könyvet nem állított a földbe vagy emelt fel ilyen dolog.

Senki nem hasít ki „nagy szeletet a nyilvánosságból” a közeg szereplő közül, az elmúlt nyolc évben általában azokat a lapokat sikerült elérni, ahová én publikáltam éppen, mert nekem ez a szívügyem volt, én meg arról írtam mindig is, ami érdekelt, vagy ami tetszett. A Galaktika-botrányról például csak azután számolt be a magyar sajtó, hogy hónapokkal a kirobbanása után írt róla egy cikket a Guardian. Hogy nekem személy szerint van egy véleményvezéri státuszom – szerintük –, annak az az alapja, hogy beleraktam 8 év munkát a Mandiner.sci-fibe meg a Spekulatív Zónába, előbbibe rajtam kívül még sokan, utóbbiba pedig Hetei Péter is.

A szekértáboros vitákról és klasszikus témákról (Zsoldos-díj, stb.) elmondtam, be is olvasták az adásban: szerintem többnyire régi sérelmekről és egy alapvetően értelmetlen esztétikai vitáról van szó, én legalábbis annak látom, mióta 2015 végétől kezdve aktívan a közepébe kerültem. Valami olyasmin megy az örök vita az én percepcióm szerint, hogy ki szerint milyen az értékes fantasztikum: kell-e bele az, hogy szépirodalmi szempontból is értelmezhető legyen, vagy legyen csak puszta szórakozás. Ér-e többet egyik a másiknál? Számít-e, ha azt gondolja valaki, hogy igen? Mitől függ, hogy milyen lesz egy könyv irodalmi minősége?

Az általában kimondatlan része ennek az, hogy a közegben sokan egy agavés, gabós regénymegjelenést már alapvetően olyan elérhetetlen álomként kezelnek magyar szerző részére, mint az angolszász piacon egy díjra jelölést. És ebben egy ilyen kicsi piacon van némi igazság, tekintve hogy ezek a kiadók ugyan azok közé tartoznak, akik adnak ki magyar szerzőt, de

úgy tételeződnek, mint akiknek magasak a sztenderdjeik, és általában véve, a külföldi kiadásokat tekintve is adnak a minőségre, és ebben valamiféle közös álláspontot képviselnek.

De ki tételezi ezeket a kiadókat így? Nyilván valamennyire ők maguk is (éves Agave-Gabo-Fumax kerekasztalok korábban), de nehéz lenne rámutatni arra, hogy ki, miért és hogyan alkotta meg az ítéletet, mert erről főleg csak az ezt elítélők irányából lehet hallani vádként. Leginkább talán az olvasók és az írók, és leginkább az elvégzett munka alapján az évek alatt. Nem gondolom, hogy ha valamit nem ezek a kiadók adnak ki, az nem lehet jó, de azt én is gondolom, hogy amit ezek a kiadók adnak ki, azokba bele lett rakva az a munka, ami a minimum egy regény esetében. Ettől még nem lesz egy könyv jó, meg az írója sztáríró, csak megvan olvasóként bennem a bizalom.

Ez egy nagyon nehezen megfogható és leírható dolog, ezért vannak aztán, akik úgy érzik, hogy valójában ez valami sznobság, elit, belterjes kör, ahová protekció nélkül nem lehet bekerülni. (Erről szól a podcast.)

Van-e a hazai fantasztikumban belterjes háttérhatalom, elit, ami befolyásolja, hogy kiből lesz „sztáríró”?

Nincs.

Rezsőéknek sem sikerült erre semmi érdemi bizonyítékot elővezetni, csak arra, hogy ha egy rendes kiadónál jelensz meg, és bízik a sikeredben az a kiadó, és mögéd teszi a szerkesztési- és marketingmunkát, akkor talán könnyebb érvényesülni. Ebben semmi gyanús nincs, ezt úgy hívják, hogy piacgazdaság. Én sem szeretem annyira, de ebben élünk.

A közeg írókból, kiadókból, olvasókból, intézményekből és közvetítő felületekből áll. Nem sokból. Ezeket egyszer összefoglaltam itt, 2020-ban frissült utoljára. A legfontosabb dolog, hogy

ez még a nagyobb IP-ket (Star Wars, Warhammer, stb.) beleszámolva is egy nagyon szűk piac, nagyon kevés szerzővel, szerkesztővel és kiadóval. Alig találunk bárkit, aki csakis az SFF-piacról él meg, hát még olyat, aki ennek a szűken vett, nem franchise-okhoz tartozó, kortárs újdonságokra építő részéből. Senki nem diszponál nagy pénzek felett.

Hogy csak a nagyokat nézzük: az Agave Könyvek a kezdetektől fogva foglalkozik krimivel és más műfajokkal, most már jó ideje a Magnólia nevű labelen keresztül is; a Gabo SFF egy elég nagy kiadó kis labelje, ami az én tippem szerint három nagy IP (Asimov, Dűne, Vaják) beszerzése miatt működhet gazdaságosan; a Metropolis Media/Galaktika jó pár évig elég erős EU-s pénzes lélegeztetőgépen működött; a Fumax felfuttatta újra a szerintem – de ez csak tipp – több pénzt megmozgató képregényes portfólióját; a Delta Visionnél pedig szerintem jóval erősebb láb a társasjáték, mint az irodalom.

Ezen belül a magyar fantasztikus szerzők regényeinek, novelláinak kiadása leginkább hobbiként értelmezhető.

A 90-es, nullás években sikeres hazai, főleg angol álnevek alatt népszerűvé vált sci-fi-, fantasy-, science fantasy-univerzumok és kiemelten népszerű szerzőik (a teljesség igénye és sorrend nélkül: Szélesi, Fawcett, Gáspár, Stone, Caldwell, Goldenlane) után új és rendkívül jó jelenség a 2010-es években, hogy a hazai fantasztikus közegben létrejöhettek kisebb-nagyobb sikertörténetek. Konkrét, személyes írói brandek futhattak fel (ismét a teljesség igénye és sorrend nélkül: Brandon Hackett, Gaura Ágnes, Raana Raas, László Zoltán, On Sai, Moskát Anita, Kleinheincz Csilla, Veres Attila), amelyek akár át is léphettek a mainstream irodalomba, vagy a nemzetközi színtérre.

Mindezt úgy – és ez a lényeges –, hogy a fantasztikus irodalom belső intézményrendszere nem feltétlenül lett jobb. Nagyon kicsi a közvetítőközeg, nincs egy rendes magazin vagy lap, amilyen a Galaktika vagy az Átjáró volt, vagy amilyen a Mandiner.sci-fi próbált lenni. A közösségi média szétaprózza a figyelmet, nincsenek rendszeres megjelenési lehetőségek, felületek, alig van tehetséggondozás. Persze mindenre találhatunk példát, hogy mégis van egy-egy, de nézzünk rá egy jól működő (vagy legalábbis elég nagy) irodalmi közegre, és ott magazinok, klubok, hírlevelek, blogok, díjak, pályázatok, stb. széles, egymással barátságosan versengő spektrumát találjuk.

Magyarországon meg azt, hogy ha csinálsz valamit, aminek van valamilyen jellegű sikere, vagy legalább működik, akkor jön az irigykedés, a protekcionizmust kiáltás és a lehúzás. Aztán pár év múlva megszűnik az is. Nincs már Fantasztikus Kéziratok Éjszakája, a reform után is ugyanannyira megosztó maradt a Zsoldos Péter-díj – aminek szerintem továbbra sincs semmi befolyása semmire –, megjelenget a Galaktika, meg van egy darab rendszeres SFF-novellapályázat. Majdnem ugyanott, vagy ott se vagyunk, mint 2016-ban, amikor elkezdtem ezzel foglalkozni.

Nincs semmi, csoda, hogy évente akadnak azért jó hazai könyvek meg novellák.

Komoly helyek gyakorlatilag csak a kiadók voltak és maradtak, és az pedig már rajtuk múlik, hogy mennyi munkát fektetnek bele ebbe a szegmensbe, ami láthatóan egy full toxikus közeg egyébként.

Gyanús-e Veres Attila sikere?

Nem.

Én tökéletesen fordítva látom: Veres Attila sikere éppen azt bizonyítja, hogy teljesen a körön kívülről érkezve, sok munkával és minőségi írással lehetsz sikeres. Ezt ha más nem, az biztos bizonyítja, hogy Attila munkássága az akár belterjesnek is mondható magyar fantasztikus közegtől teljesen függetlenül sikeres lett az amerikai könyvpiacon, amit a podcast valamiért elhallgat.

De maradjunk egyelőre az itthoni dolgoknál: Attila nem ismert senkit az SFF-irodalmi közegben, amikor elküldte a novelláit az Agavénak, ahol viszont a jelek szerint jól érzett rá Velkei Zoltán, hogy a párhuzamosan éppen feléledő Lovecraft-rajongói kör környékén létezhet egy izgalmas piaci rés, emellett feltehetően tetszett neki, amit látott. Tehát itt is van egy csúsztatás: nem egy nem létező regény tervét vette meg az Agave, hanem a novellák alapján mondta, hogy nekik ez kell, de legyen előbb regény. Csak ezt szem előtt tartva 15 perc okoskodás kuka a podcastból.

Igen, kiadóvezetők döntenek arról, hogy megéri-e nekik kiadni egy könyvet. Mérlegre téve a beérkezett kézirat potenciálját.

És igen, ilyenkor a kiadóvezető döntése, hogy mennyi marketinget tesz a dologhoz, ahogy az is, hogy a novellák helyett kér egy regényt, és hogy ha úgy érzi, átiratja a végét. És ha éppen van egy bartermegállapodás citylight-reklámokra (érdemes csekkolni a citylightok reklámjait a 2017-es Agave-könyvek végén), akkor akár azt is fel lehet használni reklámra. Döbbenet: egy cég elkötelezte magát a terméke mellett, és úgy döntött, hogy reklámozza.

Nem igaz, hogy ebben lenne bármi gyanús, vagy hogy ez akkora kockázat lett volna, amit egy kiadóvezető nem vállalna Magyarországon, ha nem lennének hátsó szándékai. Ez a könyvpiac, helló! Egy Veres Attilára jut nyolc és fél olyan külföldi szerző, és fél olyan hazai szerző, akinél meg nem jött be a marketing meg a hype. Minden új szerző mindig megváltó, szenzáció, stb., minden blurb és fülszöveg szerint remekművel van dolgunk. Van, amikor bejön, sokkal többször van, amikor nem. Minden kiadónál.

És amikor bejön – megveszik a szerző következő könyvét is –, akkor többnyire azért jön be, mert maga a termék jó. Jó az írás. Tetszik a népeknek. Megveszik a következőt is.

Én bármikor nyíltan vállalom, hogy amit Attila csinál, azt az egész magyar irodalom egyik legizgalmasabb jelenségének tartom. És nagy szerencsém van, hogy szubjektív értékítéletemet olyan meggyőző érvekkel tudom alátámasztani, amiket érdekes módon a két podcast-epizódból kihagytak: Veres Attila novelláit egy elég nagy presztizsű amerikai horrorkiadó adta ki az USA-ban, ahol a kortárs weird legnagyobb nevei méltatták, és ahol aztán a műfaj egyik legnagyobb díjára jelölték a kötetet.

Ha ezt a belterjes magyar sci-fi elit, nem tudom, mondjuk Kleinheincz Csilla titkos nindzsaszamurájai érték el Szélesi Sándor mérgező klónrobotjainak legyőzésével, meg én azzal, hogy írtam róla akárhány cikket akárhol, akkor le a kalappal magunk előtt.

Megígérem, hogy most már mindjárt befejezem. Csak van még egy jó példám.

Csekk your privilage

Végül el szeretnék mesélni még egy tanulságos történetet, ami szintén csak szőrmentén hangzott el, inszinuációként, miszerint nekem megjelent egy könyvem az Agavénál, lám: belterjes irodalmi elit.

A szivarhajó utolsó útja kéziratával 2011 nyarán készültünk el: húsz éves egyetemisták voltunk, Pintér Máté barátom meg én. Szeptemberben a szegedi albérletem konyhájában egy barátunkkal és a leendő feleségemmel váltásban felolvastuk és élőben szerkesztettük az egészet. Senki – se a szüleink, se a barátaink, tényleg senki – nem gondolta, hogy tényleg ki fogja ezt adni valaha valaki.

Senkit nem ismertünk az SFF-közegben, könyvekről se nagyon írtunk még, kedveltük viszont az Agave Könyvek kiadványait, és csak oda küldtük el a kéziratot azzal a felütéssel, hogy ha valaki lát ebben fantáziát, az az Agave lesz. Elküldtük. Alig pár hónap múlva Varga Bálint akkori kiadóvezető keresett minket, hogy tetszik nekik a dolog, dolgozni kell rajta, de beszéljünk.

Pedig az alternatív történelem egy nagyon niche műfaj, teljesen ismeretlenek voltunk, és nem hogy a nemzetközi forgatókönyvírói körökhöz, de még egy jobb szegedi kocsmába sem lehetett általunk bekerülni. Rengeteg red flag!

A következő hónapokban gyakorlatilag az egészet átdolgoztuk egy remek szerkesztő, Sz. Molnár Szilvia, illetve Varga Bálint segítségével. Ahogy az eredeti kézirattal is, ezzel is éjjel-nappal dolgoztunk. Csomó mindent elengedtünk, amit fontosnak tartottunk és csomó mindent megtanultunk ettől a két embertől. Egyedül a borító kérdésében nem engedtünk, de ma már azt gondolom, hogy ha az akkor divatos, kiadó által javasolt YA-jellegű borítóval megyünk, akkor most munka mellett a Szivarhajó-univerzum tizedik könyvét írnám.

A könyv 2012 októberében megjelent, és bár nem tartom korszakos alkotásnak, de az alapötlet volt olyan érdekes, hogy a következő hónapokban a következő helyeken adtunk róla interjút: Duna TV, ATV, Magyar Nemzet, különféle könyves blogok, Petőfi Rádió. Készült hozzá könyvtrailer (!), a kiadó által közzétett előzetes részletet közölték pár helyen, és volt róla egy csomó kritika.

Én személyesen tapasztaltam meg, hogy egy jó ötlet és a sok munka ha sztárírót nem is csinál az emberből, de annyit igenis elérhet vele, hogy a könyvét egy jó kiadó gondozza, aki beleteszi ugyanúgy a munkát, ahogy te.

Attila félig viccelt, amikor azt mondta tanácsként, hogy ne írj – brutálisan félremagyarázták ezt a podcastben –, de én is azt gondolom, hogy ha muszáj írnod, akkor úgyis írni fogsz, ha nem, akkor meg nem. Nehéz lesz. Nem fogsz megélni belőle sohasem. De nem igaz, hogy reménytelen, és nem igaz, hogy csak és kizárólag protekció kell a megjelenéshez. Jó ötlet és alázat kell hozzá.

Ezzel búcsúzom ettől a témától írásban – Rezsőékkel még lehet beszélgetek egyet róla –, és úgy általában búcsúzom attól, hogy én fejtsem meg a magyar fantasztikus közeget. Hírlevél lesz, mert szeretem csinálni, de nem lesz ennyi időm és energiám, hogy ezzel ennyit foglalkozzak.

(Most is ráment négy éjszakám és egy szabadnapom, és mind a kampányfőnököm, mind a kommunikációs vezetőm mérges lesz, hogy helyette nem valami szelfit csináltam valami győri problémáról.)

Meg hát értelmét sem látom. Tudom, szomorú. De mindig jönnek az ifjú titánok.

Viszlát és kösz a halakat,

Bence