Mi magunk – Veres Attila: Éjféli iskolák

Azt szeretem Veres Attila történeteiben, hogy itt játszódnak közöttünk. Lehet, hogy a valóság nem pont úgy mutatkozik meg, ahogy azt általában megszoktuk – tavalyi könyvében ugye furcsa idegen lények lepték el Magyarország egyik kietlen táját –, de az első pillanattól kezdve érezzük, hogy itt vagyunk Magyarországon, és rólunk van szó. Magyarokról. Emberekről. A szörnyűségekről, szörnyetegekről amelyekkel meg kell küzdenünk: a világgal, a közügyeinkkel, a többi emberrel, magunkkal.

Nincs ez máshogy az Éjféli iskolák tizenöt novellájában sem. Járunk MÉH-telepen, pornóforgatáson, borkóstolón, wellness-szállóban, névtelen külvárosokban, panellakótelepeken, régi koncerteken; furcsa embereket, furcsa szektákat és furcsa jelenségeket ismerünk meg. A történetek főhősei többnyire férfiak: elveszett emberek, megtört életek, félbeszakadt karrierek. Lecsúszott rockzenészek, alkoholisták: emberek és emberi vonásokat mutató démonok, akik megpróbálták, de nem sikerült, vagy meg sem próbálták.
A novellák valóságaival, a kiindulópontokkal, a szereplők életkörülményeivel könnyen tudunk azonosulni, és így sokkal egyszerűbben léphetünk át Veres Attila kifacsart, kicsavart, gyakran rendkívül bizarr, sötét és rémisztő másik valóságaiba. Miközben a novellák egyértelműen a fent jelzett zsánerek által felvázolt térben mozognak, ezek a valóságtörések gyakran a szépirodalomban megszokottnál is pőrébben, szókimondóbban, keményebben szólnak olyan egyetemes dolgokról, mint a félelem, a politika, a hatalom, a hit, a halál, vagy a művészet. Nehéz témák, amelyeket ráadásul kifejezetten olvasót próbáló keretek között tárgyal a szerző.
Nehéz kiemelni novellákat – mindenkinek más fog tetszeni. Az alábbiakban csupán az engem nagyon megmozgató írásokat veszem számba.
Nagyon közel áll a szívemhez a Ködváros című történet, amelyben egy, a bulis korszakot tinédzserkorában teljesen kihagyó férfi próbálja felderíteni az álmos kisváros rocktörténetének egy furcsa részletét. Mestermunkának tartom A présházban című novellát, ami egy beugró sminkes szemszögéből mesél el egy rendkívül furcsa pornóforgatást. A vérvörös gépezetnél ijesztőbb leírást mai közállapotainkról kevesen adtak, bár Attila azt írja a novellához írt jegyzetben, hogy szerinte ez nem egy politikus novella. Hazudik.
A Borostyán komplex a kötet egyik ékköve, a szürreális borkóstolásban és az azt keretező történetben tulajdonképpen minden benne van, amiről a szerző beszélni szeretne. Ugyanígy megrázó munka a Közöttetek, amelyben egy rendkívül rémisztő, de egy ideje legálisan működő szekta három tagját követjük: valakit, aki beleszületett, valakit, aki beházasodott, és valakit, aki megszenvedett azért, hogy a szektát legalább megtűrjék. A novella utolsó mondata a kedvenc mondatom a könyvből.
A harmadik kifejezetten kiemelkedő történet pedig a Visszatérés az éjféli iskolába, ami egy olyan faluban játszódik, ahol sehol sem látott terményeket termesztenek. A végét most, a harmadik olvasás alkalmával is megkönnyeztem – ritkán van velem ilyesmi. A kötet utolsó története, a Varjakkal teli ég, aztán semmi az egyetlen, amire nyugodt szívvel rá tudnám mondani, hogy vidám történet, én legalábbis végig nevettem az olvasása közben: egy rockzenészt ismerünk meg, akinek már leáldozott a csillaga, és akihez tartozik egy saját bejáratú démon, akinek küldetése van.

Sokat gondolkodtam azokon a pillanatokon, amikor a történetek főszereplői szembesülnek a szokatlannal, a lehetetlennel, a természetfelettivel: meglepődnek, aztán nagyon hamar elfogadják a valóság új kereteit. Elsőre gyakran valószerűtlennek, furcsának tűnik a dolog, de ahogy gondolkodtam, rájöttem, mi történik: nem a valóság változik meg, és arra reagál a szereplő, hanem valójában a valóság idomult ahhoz a belső állapothoz, amiben a szereplő alapvetően volt már a novella kezdetén.

A történetek egyébként több ponton összefonódnak, egy-egy novella szereplői említés szintjén felbukkannak más történetekben is, annyira, hogy még az Odakint sötétebben megismert szörnyeteg is kap egy epizódszerepet. Nagyon remélem, hogy a kötet olvasása után a két eddigi könyv körül beindul a rajongói elméletek gyártása, nagyon szórakoztató lenne ilyesmit látni, és van rá tér is. Vajon minden novella egy univerzumban játszódik? Vagy van, ami nem? Lehet-e egységes mitológiát felrajzolni az összekapcsolódó novellák mögé? Mindehhez csak kevés kapaszkodót nyújtanak a kötet végi jegyzetek, de nem is ezért jó őket olvasni, hanem mert nagyon közel engednek minket a szerzőhöz.

A nagyon ígéretes tavalyi bemutatkozás után tehát ha lehet, még erősebb lett a folytatás. Veres Attila ezzel a kötettel bizonyította, hogy nem csak a zsánerirodalomra, vagy ezen belül a horrorra és a weirdre fogékony közönség, de a szélesebb irodalmi közélet figyelmére is teljesen jogosan tarthat igényt. Továbbra is igaznak tartom azt a tavalyi állításomat, hogy a magyar valóság megragadására jelenleg a weird irodalom eszköztára és hangvétele a legalkamasabb: Veres Attila pedig szerencsénkre ennek a mestere.

*

A Spekulatív Zónát Molyon és Facebookon is tudod követni, utóbbi helyen napi hírszemlével a fantasztikum világából. Veres Attila pedig itt mesélt nemrég meghatározó könyvélményeiről.