Novella – Kanyó Ferenc: Egy darabka föld

Örömmel prezentáljuk a Spekulatív Zóna novellarovatának kilencedik darabját.

Ismét frissült Patreon-oldalunkon a Spekulatív Zóna novellarovata, ezúttal egy izgalmas alternatív történelmi novellával, amelyben a vasfüggöny Budapest közepén, egészen pontosan a Dunán húzódik.

Az idei első írás Kanyó Ferenc novellája, az Egy darabka föld, amely mától elérhető Patreon-oldalunkon támogatóink számára. Hogy most elolvasd ezt, illetve a rovat további írásait, annyit kell tenned, hogy támogatsz minket egy kávé és egy süti árával.

A támogatást egyelőre leginkább arra fordítjuk, hogy ez a novellarovat király legyen. Például úgy, hogy minden novella mellé szolgálunk illusztrációval is, amit Illés Áron készít nekünk.

Kedvcsinálónak mutatunk egy részletet a történet elejéről, és azt is mutatjuk, hogy mit rajzolt hozzá Áron:

Az egykor patinás híd, a haza és haladás örök időkre szánt jelképe egy folyó közepére morzsolt kő-, és fémtörmelék formájában domborodott ki a víz felszínéről. A pesti oldalon az egyik lánc dél felé tekeredő fémkígyóján megcsillant a tavaszi nap fénye. Mikor a szovjet csapatok már Budapest határában jártak, a németek felrobbantották valamennyit, hogy lelassítsák a Vörös Hadsereg előretörését. Végül az angolok gyorsabbnak bizonyultak, és Isztria felől előbb foglalták el a Dunántúlt, mint ahogy a szovjetek átkeltek volna. A budai német őrség megadta magát. Nagy tanár úr a történelemórán azt mesélte, hogy amikor Sztálin meghallotta a hírt, parancsot adott a budapesti hídpillérek szétlövetésére, a szovjet nehéztüzérség pedig jó szolgaként teljesítette a zsarnok parancsát, és a budapesti hidak csonkjaiból romhalmazt csinált.

A kupac legmagasabb pontja két embernyire magasodott a víz fölé. Felmásztam rá, hogy valami rudat vagy botot szerezzek a törmelékekből, amit kitűzhetünk az egykori pillérekre. Vetettem egy pillantást a pesti rakpart házaira. Az egykor egységes főváros vörös részét a szovjetek ripityára lőtték, a tetejükön több lyukkal, mint amennyi ablak a budai váron díszelgett. A kettévágott város pesti része himlőhelyes arcú háborús sebesültnek tűnt az épségben maradt Budához képest, ami úgy festett, mint egy angol úri dáma. A felújított budai házak majd’ mindegyikén ott virított egy tábla, hogy a Marshall tábornok segélyéből javították ki a háborús sérüléseiket. A Gellért-hegy tetején pedig a büszkén feszítő turulmadár üzente a vörösök által megszállt országrésznek, hogy él még a magyar a saját országában.

– Nézd meg! – rángatott ki az álmodozásomból Versecz, aki egy kissé elgörbült fémrúddal böködte meg az oldalam. Elvettem tőle a rozsdálló fémdarabot, egy kicsit mázsáltam a kezemben, körül is néztem, hogy hátha látok egy olyan rudat, ami méltóbban passzol a nemzeti lobogóhoz. Bányai a pillér romjain lemászva a magasba emelt egy darabot és meglóbálta.

– Tökéletes lesz! Rákötözöm a zászlót, addig keress valamit, amivel ki tudjuk támasztani! – A hideg folyton kirázott, ahogy a víztől még csöpögő nedves zászló hozzáért a bőrömhöz, miközben a rozsdás rúdhoz rögzítettem. Versecz példáját követve a többiek is elkezdtek keresgélni és csakhamar össze is raktunk egy kis kőkupacot, amibe bele tudtam szúrni a rudat. Gernyei felvonszolt néhány törött acéldarabot is, hogy biztosabban álljon. Bár a koronás nemzeti lobogó ázottan csüngött, amikor a rúdja magasba emelkedett, harsogó éljenzés tört ki a budai Duna-parton.

Ahogy az örömmámorban úszó hangokat felém sodorta a Duna felett kavargó szél, hevesebben kezdett el dobogni a szívem. Az új világ Kolumbusz Kristófjainak éreztem magunkat, ahogy ott álltunk egy rögtönzött zászlórúd körül. A nemzet egyszerű fiaiként, egy kevés kötéllel és némi úszással egy olyan földdarabot hódítottunk meg, ahol korábban még nem járt ember.

– Áldassék az Úr neve! – sóhajtott Gernyei, többen pedig mormolva utána ismételtük. Mégsem járja, hogy csak a saját dicsőségünkre gondoljunk, ha már Bereczky nagytiszteletű úr annyit prédikált nekünk az alázatról. Bányait persze mindez nem különösebben érdekelte, úgy integetett a part felé, mintha egy moszkvai díszparádén lenne.

Valami pattant a közelünkben. Odakaptam a fejem, de nem vettem észre semmit. A rögtönzött zászlórúd stabilan állt, körülöttünk a romok is mozdulatlanok maradtak. A többiek meg se hallottak semmit, egyedül Gernyei fordult meg homlokráncolva. Fémes kongás csapta meg a fülünket. Találkozott a tekintetünk.

– Mi az ördög…? – Versec ordított fel és bucskázott le a halmunk tetejéről. A bal válla alatt piroslott a hús, a vére feketére festette a piszkos vizet.

– Szovjetek! – kiáltott fel Baktay, és lebukott. A légoltalmi gyakorlatok rutinjával követtük a példáját, és lejjebb másztunk a halmunkon. Elszórt fémes koppanás és pattanás borzolta az idegeinket.

Ha tovább olvasnád, kattints ide és legyél a támogatónk!

Emellett olvassátok a hírlevelet és kövessetek minket a Facebookon!

Szép napot kíván:

Pintér Bence & Hetei Péter