Idei könyveket ajánlanak a hazai fantasztikum celebjei!

Hazai írók, szerkesztők, könyves szakírók és bloggerek kedvencei 2020-ból.

Múlt héten mi szedtük össze az idei kedvenceinket, ezzel párhuzamosan pedig készültünk egy év végi meglepetéssel: igyekeztünk minél több, fantasztikus könyvekkel szakmaszerűen, vagy hobbiból többet foglalkozó embert, hogy nekik milyen kedvenceik voltak idén: egy fantasztikus és egy nem fantasztikus, angolul vagy magyarul lehetőleg idén megjelent vagy újrakiadott regényt kértünk mindenkitől, aki ráért az év végi hajtásban válaszolni.

Velkei Zoltán, kiadóvezető (Agave Könyvek)

Stephen King: Tortúra

Vannak könyvek, amikre minden beszélgetésben, minden társaságban klasszikusként hivatkozunk, de igazából soha nem olvastuk őket, vagy ha mégis, akkor nagyon régen. Nekem a Tortúra volt az idei nagy pótlásom ezekből. Sok tekintetben érzem valamiféle kakukktojásnak ezt az életműben, mert a szerző kevesebbet helyez el a védjegyeiből a történetben – nagyon kevés szereplőt mozgat, ráadásul kevés helyen és sokkal kevesebb van abból az americana-hangulatból, ami őt számomra az egyik legnagyobb kortárs íróvá teszi –, ugyanakkor hajmeresztő az a zsigeri rettegés és bizonytalanság, ami uralkodik az oldalakon. A Tortúra egy több mint harminc éves könyv, és még mindig hibátlanul működik.

Hilary Mantel: Farkasbőrben

Ha nincs a járvány, valószínűleg sosem tudtam volna elég időt szánni erre a 900 oldalas opuszra, amit jócskán megelőz a híre, ráadásul egy olyan korban játszódik, amiről nagyon szeretek olvasni (nem véletlenül gondoztuk éveken át a C.J. Sansom-regényeket). Ha mondhatok ilyet, számomra döbbenetes, hogy mennyire egyben van a magyar kiadás, a szöveg végig gyönyörű és egyenletesen magas színvonalú, le a kalappal. A Thomas Cromwell szemén keresztül megelevenedő 16. századi Anglia pedig más perspektívából, másmilyen arcát mutatja, ezért azoknak is bátran ajánlom, akik a korról már mindent is tudnak. A Farkasbőrben inkább atmoszférikus regény: elsősorban nem a történetéért olvassuk és imádjuk, hanem Mantel elképesztő világépítése és ábrázolása miatt.

Szélesi Sándor, író

Michael Walden: Herden által homályosan

A Mysterious Universe hatalmas, többszerzős könyvsorozatának egy új szériájából ajánlanék egy könyvet – egy military science fictiont Waldmann Szabolcs (Michael Walden) keze alól. A MU világa hősök, kiemelkedő emberek, szervezetek köré épül, a szerzők saját stílusukat, világlátásukat, humorukat viszik bele a művekbe, nem egyenregények születnek. Waldmann Szabolcs a 27. századot, a Dominatus korszakát választotta ki a harmadik évezredből, s benne egy, a Brett Shaw regényekből már érintőlegesen ismert karakterrel, Paul Wittgen ezredesssel írt – mondhatni – spin-offot. A korszakra jellemző keresztény misztikum a történet fő szervező ereje: Paul Wittgen a Császári Tengerészgyalogság élén, a titkos terveket szövögető űrtemplomos lovagrend kíséretében elindul, hogy lecsapjon az Escillyon bolygórendszerében Pál apostol állítólagos reinkarnációjára.

Pált azonban híveinek serege védi, és a császári haderőnek egy ponton már nem csak halálig hű katonákkal kell harcolni. Waldmann Szabolcs ízig-vérig igazi military fictiont tett le az asztalra, a Mysterious Universe-re annyira jellemző különleges fegyverekkel, hiteles taktikai csapatmozgásokkal, űrbeli csatákkal és bolygóraszálló hadmozdulatokkal. Ha valakinek eddig kimaradt volna a MU, az is bátran kézbe veheti Paul Wittgen legújabb kalandját, ami a történet és a világ megértéséhez kell, kiderül a szövegből.

Petőcz András: Idegenek

Nem is egy regény, hanem három. Egy kislánnyal indulunk neki az útnak és egy öregasszonnyal fejezzük be. Egyetlen élet, háromregénnyi töredékben. E hosszú történet meg nem határozható országban/országokban, és meg nem határozható időben játszódik. Ha az idegen szavakat kicseréljük például oroszra, majd neveket írunk a megfelelő helyekre, talán 1945-re is datálhatnánk. Vagy betehetnénk az 1990-es évek felbomló Jugoszláviájába. Vagy 2030-ba, egy posztapokaliptikus, ránk váró jövőben. Mert a háborúk és a háborúk alatti/utáni szenvedések időtlenek, a katonák ugyanolyanok, a kiszolgáltatottak hasonló sorsot járnak be, az emberek gyorsan és értelmetlenül halnak…

A főszereplő kislány szemszögén át látunk rá az erőszakos és hazug világra az első regényben, a másodikban pedig a szabadság földjére, hogy aztán eljussunk a kötet utolsó művében egy másik kultúrába. Különös módon ezzel a képzeletbeli történettel nem elmenekülünk a valóság elől, hanem kilépünk kényelmes lét-buborékunk falai közül egy gyomorszorítóan rémületes világba. A három regény nem egyszerre született, évek ékelődtek közéjük a megjelenések során is, de idén megkapták közös kiadásukat, és immár együtt olvashatók egyetlen hatalmas kötetben.

Veres Attila, író

M. John Harrison: The Sunken Land Begins to Rise Again / Kathe Koja: Velocities

Két klasszikus szerző is jelentkezett idén új kötettel, és nem tudok kedvencet választani közülük.

Az egyikük M. John Harrison és új regénye, a The Sunken Land Begins to Rise Again. A regény öndefiníciója szerint „elhibázott allegória”; Harrison mondatai és megfigyelései kényelmetlenül pontosak, a fantasztikumot nem arra használja, hogy az olvasónak menekülési utat mutasson a valóságból, épp ellenkezőleg. Regénye elsősorban a Egyesült Királyság belpolitikai válságával foglalkozik, de nagyobb témája a nyugati világ krízise. Ami a regényt különösen érdekessé teszi, hogy ez a krízis nem apokalipszisként jelenik meg, hanem egy középkorú férfi válságaként. Ezzel Harrison kizárja a cselekményből a modern fantasztikumot meghatározó horror, kaland és krimi műfaji elemeit, bízva az olvasóban, hogy az képes lesz értelmezni a szöveg metaforikus rétegeit. Emellett a regény kegyetlenül vicces is. Bár évtizedek óta mozog a színtéren, Harrisont csak idén fedeztem fel magamnak, elsősorban novelláin keresztül, amiket szintén csak ajánlani tudok (a You Should Come With Me Now gyakorlatilag tökéletes válogatás).

A másikuk Kathe Koja, a 90-es évek egyik legnagyszerűbb underground horrorszerzője. Koja évek óta most először írt újra horrort, már ha lehet műfaji korlátok között meghatározni ezeket a novellákat. A Velocities című második novelláskötete pontosan olyan jó, mint az 1998-as Extremities volt. A könyv vékonyka, egy ülésben elolvasható - de a tartalma súlyos. Koja elbeszélései rendkívüli érzékkel tapintanak rá a pontra, ahol a legjobban fáj. Az ‘At Eventide’ című novella a legerősebb elbeszélés, amit 2020-ban olvastam. Idén újra megjelent első regénye, a klasszikus, egy korszakot meghatározó 1991-es The Cipher, azt is érdemes elolvasni.

Andrés Barba: A Luminous Republic

Bár a fenti két kötet is csupán visszafogottan fantasztikus, a spanyol Andrés Barba könyve, az A Luminous Republic egyáltalán nem az. Hipnotikus erejű, drámai regény egy argentin kisvárost nem csupán fizikai, hanem pszichológiai értelemben is megszálló utcagyerekekről. Barba a társadalom felelősségéről és tehetetlenségéről beszél az alternatív társadalmi struktúrákkal szemben, amit idén különösen aktuális témának érzek. A regény eredetileg 2017-es, de csak idén jelent meg az angol változata.

Könyvvizsgálók blog

Transmetropolitan – Gyűjteményes kiadás, 1. kötet

shizoo: Ezt a tégla méretű és súlyú könyvet lehet, hogy az érdemein felül dédelgetem, de illik ehhez az évhez - és szívből ajánlom a Transmetropolitant bárkinek, annak ellenére, hogy minimum ellentmondásos élmény. Ha van valaki, akit a felhozatalból amúgy személyesen öt percig se viselnék el a közelemben összecsattanás nélkül, az a hőse, Spider Jerusalem. Ha volt valami, amivel ki lehetett kergetni a világból, az a cyberpunk, aktuálpolitikával nyakon borítva. Mint amikor lewhiskyzed a számítógépet: garantált szikraeső, és borítékolható működésképtelenség - gondoltam én. De ez a szívet téglányi súllyal terhelő, és legalább annyiszor felszabadító röhögésre ingerlő könyvszörny működik. Egyszerre látomás és tükör, a jelenünkről és a lehetséges jövőről; szerintem Warren Ellis és Darrick Robertson szerelemgyereke egy idióta, dühítő, megalomán, önfényező pöcsfej zseni kalandjai által képes olyan alapvető dolgainkat fénybe vonni, amiket tényleg nem jó árnyékban hagyni. Ha van valaki a közeledben, aki szerint a képregény nem felnőtt mulatság, add a kezébe. Miután elolvastad...

Margaret Atwood: Az ehető nő

Ilweran: Sokáig kellett várnunk Margaret Atwood elsőként megjelent regényének magyar kiadására, de megérte. Ordas közhellyel élve Az ehető nő ma, megírása után ötven évvel aktuálisabb, mint valaha: a házasságban való totális feloldódás, a társadalmilag elvárt önfeladás, a „felfalás” elől előbb a táplálkozás elutasításába, majd egyfajta groteszk önkannibalizmusba menekülő Marian története érdekes elegye a prefeminista eszméknek, az identitáskeresésnek, a fogyasztói társadalom kritikájának, a női szereplehetőségek vizsgálatának, a konvenciókkal szembeni lázadás lehetőségeinek és lehetetlenségeinek. Marian egyszerre (túl)fogyasztó és fogyasztható árucikk. Ahogy a regényvégi szimbolikus gesztus is azt mutatja: fogyassz vagy téged fogyasztanak el. Pozitívabbra hangolva: el kell fogadnunk (meg kell emésztenünk) saját magunkat, csak akkor várhatjuk el, hogy mások is elfogadjanak minket önálló személyiségként. Hogy ez önkéntelen, avagy tudatos lázadás, egy sehova sem vezető gesztus, a nőiség elutasításának jelképe, egy lépés a gyógyulás felé vagy fricska az olvasónak, azt már mindenkinek magának kell eldöntenie – elgondolkodni rajta mindenesetre több mint érdemes, főleg napjaink hazai és nemzetközi társadalmi tendenciáinak fényében.

Kovács Krisztián (Ectopolis)

Cory Doctorow: Radikálisok

Túlságosan élő, túlságosan mai, túlságosan mellbevágó élmény Doctorow négy kisregényt tartalmazó gyűjteménye; tűpontos társadalmi éleslátásával, és metszően finom szimbolikájával, a varázs mégsem ebben, sokkal inkább a történetek végtelen és jó értelemben vett egyszerűségében rejlik, melyek éppen attól válnak egészen rémisztővé, hogy teljesen hétköznapiak, és szinte bármelyikünkkel megtörténhetnének, még a fantasztikus elemek dacára is, mindezt ráadásul jólesően groteszk humorral ellensúlyozza. A négy kisregény rávilágít arra is, hogy a sci-fi már sokkal inkább jelen, mint a jövő, egy kietlen jelen, amit nem a technológiai vívmányok, hanem az öncélú hatalom határoz meg, ezzel pedig legalább annyira aktuális ma, mint amennyire a Dr. Strangelove az volt a 60-as évek hidegháborús paranoiája közepette.

Don DeLillo: Nulla K

Öreg fát már nem ültetünk át, tudja ezt az amerikai posztmodern veteránja is, a Nulla K ennek fényében nem merészkedik DeLillo-tól idegen terepre még a meglehetősen fantasztikumba hajló felütés ellenére sem. Mélabús mese ez az elmúlás kietlenségéről, a halál előtt kivédhetetlenül megkísértő magányról, és arról, miként színesítik meg új élmények a régmúlt emlékeit. DeLillo finoman érezteti a társadalom kiábrándultságát, a fiatalság és az idősebb generáció szemléletkülönbségének meddő harcát, de mégsem veszíti el a fókuszt, mert mindent áthatnak központi témái, melyeket korábbi műveiben is érintett már: a halálfélelem, a diszfunkcionális család, és az egyén reakciója a társadalmi változásokra. DeLillo nem fejti meg az élet végső kérdését, a halált, de a maga módján megpróbálja elfogadni, és elfogadtatni az elkerülhetetlenségét.

Takács Bogi, író

Jurij Ritheu: Amikor a bálnák elmennek

Jurij Ritheu Amikor a bálnák elmennek című mitikus-fabulista regénye magyarul először a hetvenes években jelent meg, de angolul csak idén, és én is így találtam meg a könyvtárban. Ritheu oroszul és csukcs nyelven egyaránt író csukcs szerző volt, a Wikipédia a csukcs szépirodalom atyjának nevezi. Ez a kötet a csukcs teremtésmítoszokból indul ki, de messzire jut, és a viszonylag rövid terjedelméhez képest meglepően sok komoly, nehéz témát dolgoz fel. Előkerül az ember és a természet viszonya, a gonoszság természete, a világ felfedezése, és még sok minden más - és mindez varázslatosan légies stílusban. Amikor ilyen könyveket olvasok, mindig belegondolok, mennyire mesterséges a fantasztikus és a realista "szép-" irodalom közötti elválasztás; ez a könyv nyilván nem fantasztikumnak készült, de a fantasztikus olvasótáborban is sokan örömmel fogadhatják, csakúgy, mint a mágikus-realista regényeket. (A magyar fordítás Nikodémusz Elli tollából sajnos nem tudom, milyen, de a Molyon dicsérik; angolul Ilona Yazhbin Chevasse belarusz-amerikai műfordító szerintem remek munkát végzett, pedig az oroszból angolra fordított könyvekkel kapcsolatban mindig fenntartásaim vannak.)

Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun

Egyáltalán nem fantasztikus témában pedig Nádasdy Ádám A szakállas Neptun című novelláskötetét emelném ki, hétköznapi meleg férfiakról; nagyszerű írások egymás után, hol rejtegette őket eddig? Igazából nem rejtegette őket egyáltalán, meg is jelentek, többek között a Mások újságban hosszú évek során. Máshol sokáig valószínűleg meg se nagyon jelenhettek volna, és azért ez szívszorító; annál is inkább, hogy ezek a novellák brutálisan jók, nem csak "meleg témában", hanem úgy egyáltalán. Nádasdy elképesztő könnyedséggel ír, de közben azt is átérzi az olvasó, hogy minden szónak egészen pontosan ott ott van a helye, ahová került.

Farkas Balázs, író

Mervyn Peake: A Gormenghast-trilógia

A hazai könyvkiadás legnagyobb adóssága volt ez, de még többet is kapunk a pénzünkért, mint várnánk: abszolút gyönyörű keményfedeles kiadványban ott van három regény, egy novella és a szerző remek rajzai, ráadásul ha még így is el lennénk tévedve, China Miéville utószava segíthet szavakat találni erre a leírhatatlan kőmonstrumra és a benne lakó, azonnal emlékezetessé váló karakterekre. Ebben a fantasy of manners-ben groteszk humor, melankólia és gyönyörű szatíra olvad össze, az eredmény pedig egy néha egyenetlen, de utánozhatatlan és markáns narratíva. A merev formalitások, az emberi torzság és gyarlóság, valamint a falakon túli, riasztóan idegen dolgok felfedezése mondatról mondatra is igazi élmény, felejthetetlen irodalmi ínyencség.

Böszörményi Márton: Meixner Józsefné apoteózisa

Tudom, nem szép dolog, de ritkán olvasok magyar elsőkötetes szerzőket - Böszörményi Márton kisregénye leginkább azért keltette fel az érdeklődésem, mert első blikkre elég jó kis zugba lőtte be magát a klasszikus kortárs magyar nyomasztás és a weird közé, fülszövegében Nemes Z. Márió dicséri a lehető legjobb irodalomtudományi terminussal ("mindfuck"), illetve ha odarakom Brian Evenson idei novelláskötete mellé, akár össze is kollázsolhatnám vele Instagramon. De ez csak a felszín, valójában tényleg teljesen egyedi panelrémálom az egész (nekem leginkább a korai Aronofsky-filmek jutottak eszembe róla), olyan igazi jó kis megborulás-sztori, ami ugyan hatalmas szövegtömbökkel szorongatja az olvasót, de nem is húzza el feleslegesen. Érdemes figyelni a szerzőt.

Brandon Hackett (Markovics Botond), író

Frank Herbert: Dűne-ciklus

Az idei Dűne moziadaptáció ugyan a vírus miatt jövőre csúszott, de a Gabo szerencsére folytatta egyik kedvencem, Frank Herbert Dűne-ciklusának újrakiadását, az első három kötet már kapható (és jövőre jön a másik három is), újraszerkesztett szövegek, informatív előszóval, nekem tökéletes alkalom volt egy-két évtized utáni újraolvasásra. Azonban kiváló lehetőség az első ismerkedésre is, mert a Dűne-ciklus szinte semmit nem öregedett, és egyes gondolatai ma még talán aktuálisabbak, mint az eredeti megjelenésükkor.

Walter Tevis: Vezércsel

A Vezércsel című minisorozat a Netflix 2020-as váratlan nagy sikerévé vált, azonban talán kevesebben tudják, hogy Walter Tevis 1983-ban írt regényén alapul (aki egy évvel a könyv megjelenése után elhunyt sajnos). A regény a sorozat kapcsán megjelent magyarul is. Én még csak éppen elkezdtem olvasni, de főszereplő, Beth Harmon már az első oldalakon megragadott különleges személyiségével. Nem is értem, hogy miért csak most fedezték fel a filmesek ezt a több mint harminc éve írt regényt.

A Főnix Könyvműhely szerkesztői, Vancsó Éva és Vas Annamária

Silvia Moreno-Garcia: Jádeisten, Árnyisten

Vas Annamária: Silvia Moreno-Garcia regénye nem pusztán mint fantasztikus történet érdekes: cselekményét egy nálunk talán viszonylag kevesek által ismert területre és korba helyezi, az 1920-as évek második felének Mexikójába. Az 1910-ben kirobbant forradalom, majd polgárháború utáni időszak ez, miközben a társadalmi-politikai-vallási feszültségekkel terhelt kort követően ide is betör a modernitás: autók, új divatok, a mozi, a jazz… Legalábbis a nagyvárosokban. Moreno-Garcia hosszas leírások nélkül, szorosan a történésekhez kapcsolódva rajzolja meg a vidék elmaradottságát, megkövült hierarchikus viszonyait, és villantja fel a nagyváros nyüzsgő, rohanó kavalkádját. De másfajta kettősség is megjelenik: a katolikus vallás mellett feltűnnek a már-már elfeledett, „régi” maja mitológia alakjai is. Noha ezen figurák többsége csupán epizódszerepet kap, mégis mind nagyon eleven, színes személyiség: hol rémisztő jelenésként, hol humorosan, kicsinyes vagy ravasz alakokként láthatjuk őket.

A fő cselekményszál egy trónjáról letaszított istenség története, aki „hosszú szunnyadásából” új életre kelve keresi testének elrabolt darabjait, hogy visszanyerhesse teljes erejét, és visszafoglalhassa alvilági birodalmát, bosszút állva trónbitorló öccsén. Ehhez kényszerű szövetséget köt Casiopeával, a fiatal, félárva lánnyal, aki titokban magasröptű álmokat dédelget egy szabadabb, izgalmasabb életről a nagyvilágban. Casiopea azonban érthető módon nem pont olyan kalandra vágyik, ahol istenek, démonok és hasonlók játékszere lesz, ráadásul az életét sem szívesen teszi kockára – amely problémáját a halhatatlan istenség nehezen érzi át. Miközben a dölyfös isten, Hun-Kamé botladozva ismerkedik a halandók világával, addig a lány előtt nem csupán a kis faluján túli élet idegen, hol ámulatba ejtő, hol ijesztő forgataga tűnik fel, hanem az alvilág addig csupán „mesékből” ismert birodalma is, és hogy ilyen körülmények között helytálljon, messze túl kell lépnie a saját határain. Mindezek mellett kettejük története egy különös szerelem története is: egy lehetetlen, első pillanattól fogva kudarcra ítélt románcé, ami azonban egészen szokatlan fordulatokhoz vezet.

Pierrot: Muszáj-kalózok – Kalandok a Karib-tengeren

Vancsó Éva: A zenész-játékfejlesztőként ismert Pierrot Muszáj-kalózok című regénye a kilenc-tízéves korosztályt ragadja kalandokra a Karib-tenger szigetei közé, ahol kalózhajók hasítják a habokat. A hajókon utazó martalócok között akadnak, akiket a csak a vagyon érdekel, míg mások amolyan „muszáj-kalózok”, akiket a kényszer vitt erre az útra. Az utóbbiak közé tartozik Inch kapitány és szedett-vedett társasága, akiket az köt össze, hogy nem követtek el semmi törvényszegést, mégis bajba kerültek. Így talál egymásra a Baguette fedélzetén hajókapitány, angol fiatalember, mulatt tolmács, francia diplomata és kínai szakács. A kalandokat Pierrot-nak a fiával közös játékai ihlették, és a fordulatok olyan színesek, mint a legénység. A vérbeli kalóztörténetben találnak elsüllyedt kincset, kiszabadítanak rabszolgákat, keverednek tengeri ütközetbe, de a legfontosabb a becsület, a hűség és a szerelem.

A könyv szórakoztató olvasmány, amely a kilenc-tízéves korosztály nyelvén szólal meg, ugyanakkor szándékoltan fejleszti a műveltséget. A kalózok világának eszközei és jellegzetes tárgyai mellett a nehezebb szavakat csillag jelöli, amelyeket a történet végén rövid magyarázat segít megérteni. A Muszáj-kalózok így közvetlenül tanít új szavakra, és észrevétlenül becsületre és emberségre nevel, mert akárhogy is, a törvény és a tisztesség az úr a szárazföldödön és a tengeren egyaránt. (Vancsó Éva, szerkesztő)

Kleinheincz Csilla, író, szerkesztő, fordító (Gabo SFF)

Yōko Ogawa: The Memory Police

Ahogy visszanézek az idei évre, a sok jó könyv közül ez ragadt meg bennem legmakacsabbul, pedig miközben olvastam, nem szerettem. Zavart a megfoghatatlansága, az az enervált beletörődés amellyel a főszereplő fogadja azt, hogy a szigetén egyre több dolog veszíti el értelmét és szűnik meg létezni – nem fizikailag, hanem a szigetlakók elméjében. Egyik reggel elfelejtődnek a rózsák, hát a szigetlakók elégetik az összeset, hiszen már nincs számukra jelentősége a virágnak, nem emlékeznek rá, milyen szerepet töltött be az életükben és az illatát sem érzik. Majd eltűnnek a madarak, kitörlődnek a fényképek, és azokat, akik valamilyen oknál fogva mégis emlékeznek ezekre a szavakra és fogalmakra, azokat elviszi az Emlékrendőrség.

A főhős egy író, aki a könyveiben szintén veszteségekről, eltűnésekről ír, szinte nem is tudatosítva, hogy hétről hétre szűkül a tér, amelyben ki tudja fejezni magát. Amikor a szerkesztőjéről, R-ről kiderül, hogy képes emlékezni, elbújtatja a házában, és rövid időre kettejük kapcsolata képes értelmet adni a létezésnek, de aztán a testrészek is kezdenek eltünedezni... Számomra ez volt az a könyv, amely a legjobban leképezte a minket körülvevő, megváltozott világ groteszkségét, az apránként eltünedező, korábban természetes apróságokat, amik lassan kikopnak a napi rutinról, aztán az emlékük is elhalványul.

Nguyễn Phan Quế Mai: The Mountains Sing

Vietnám nekem egy olyan otthon, amit csak félig ismerek, én vagyok a távoli rokon, aki néha hazalátogat, de valahogy soha nem tud belesimulni teljesen az ottani életbe. Rettenetesen vonz ugyanakkor ez a másik kultúra, másik örökség, és mivel vietnámiul nem tudok, csak a fordítások segítenek megismerni az irodalmát. A The Mountains Sing egy család három nőtagjának történetét szövi össze több idősíkban: a nagyanya, az anya és az unoka mind más-más arcát mutatják meg a vietnámi háborúnak, amelyben egy nép támadt saját magára és szakította szét közben az országot is. És nem csupán az országot, de családokat is.

Gyönyörűen megírt (és remekül fordított) regény ez, ahol az unoka, Hương világa már a jövő felé tekint, de a múlt, amelyről a nagyanyja, Diệu Lan mesél, minduntalan beletolakszik az életébe. A családon belüli szakadások különösen tragikusak egy olyan kultúrában, ahol a nagycsaládoknak mind a mai napig nagy jelentősége van, és amikor Nguyễn Phan Quế Mai a japán megszállástól kezdve a földreformokon át a háborút követő újjáépítésig végigkíséri a szereplőit, kíméletlenül felforgat minden követ, hogy megmutassa az alatta tenyésző férgeket. Diệu Lan családjának szembenézése önmagával egyúttal egész Vietnám szembenézése azzal az erőszakkal, amelyet nem pusztán a külföldi hatalmak vittek el oda, hanem ami ott szökkent szárba, a falvakon és családokon belül. Megrázóan szép és őszinte könyv.

Sütő Fanni, író, szerkesztő, fordító (The Black Aether)

2020 nem tett jót az olvasási ritmusomnak, bár szerintem sokan voltunk ezzel így. Idén főleg olyan új megjelenéseket olvastam, amik elfeledtették velem a külvilágban zajló káoszt.

Magyar megjelenések közül dr. Zalka Csenge Virág: A kalózkirálylány című kötetét ajánlanám, ami a 2020-ban az ÉV GYERMEKKÖNYVE díjat nyert Ribizli a világvégén kötet folytatása, melyben ezúttal nemzetközi népmesékkel ismerkedhetünk meg. Félreértés ne essék, bár mesékről van szó, a kötet nem csak gyereknek szól. Vannak benne tanulságos történetek, például arról, hogy miért kell még egy királyfinak is szakmát tanulni, vagy hogy valóban gyakorlat teszi a mestert, illetve tele van kalandos történetekkel is például a címszereplő kalózkirálylányról vagy egy elgurult rizsgombócot üldöző anyókáról, aki démonok lakhelyére téved. Bár idén az utazgatás meglehetősen sok nehézégbe ütközik, ezzel a kötettel a karosszékünk kényelméből bejárhatjuk a világ távoli tájait.

Szintén napfényt hozott a szürke novemberembe T.J. Klune: The House in the Cerulean Sea (Ház az égszínkék tengeren) című könyve, ami a Tor Books kiadásában jelent meg. „Egy varázslatos sziget. Egy veszélyes megbízás. Egy égető titok.” Linus Baker lélekölő irodai munkát végez, ami nekem a borzasztó multis napjaimat jutatta eszembe, azzal a kivétellel persze, hogy Linus a varázserővel bíró fiataloknak otthont adó árvaházakat ellenőrzi. Legújabb megbízásában egy távoli szigetre vezeti, ahol a gyerekek közt van az utolsó wyvernek egyike, egy hallgatag fiú, aki ha megijesztik, kiskutyává változik, és maga az Antikrisztus is. Linus a szigeten megtanulja, hogy mennyire veszélyes lehet, ha hagyjuk, hogy a megismerés nélküli félelem vezessen bennünket, és azt, hogy a család néha nem a vér szerinti köteléket jelenti, hanem a közösséget, ahol szeretnek és elfogadnak minket. A könyv egyébként az idei Goodreads Choice Awards döntősei közé jutottfantasy kategóriában.

Bukta Bence (Booktár podcast)

Az elmúlt években megszoktam, hogy több olyan frissen megjelent könyvet olvashatok, amelyek nem csak könnyed kikapcsolódást jelentenek, de a világról alkotott képemet, ismereteimet is tágítják. Idén viszont azt érzem, az ilyen művek száma, legalábbis ami hozzám eljutott, kevesebb volt. Persze ez valahol betudható a koronavírus által előidézett élethelyzetnek. Valahogy olvasni is más érzés volt ilyen körülmények között, valamint a megjelent könyvek száma is kevesebb az elmúlt években megszokottnál. Sok könyv volt amin jól szórakoztam, de ami igazán elgondolkodtatott, csak egy: Brandon Hackett Eldobható testek című regénye. Ez az a könyv, melynek olvasása közben olyan kérdések vetődtek fel bennem, amik formálták a gondolkodásomat, és amely olyan felvetéseket tartalmazott, melyeken a könyv befejezése után hónapokkal is eltudok tűnődni. Kiemelkedő könyv lett, azonban mint feljebb említettem, idén nem sok ilyen erős könyv jutott el hozzám, így nehéz pontosan eldöntenem, hogy milyen magas polcra is helyezzem, de idővel majd ez is kikristályosodik.

Számtalan nem fantasztikus könyvet olvastam idén, de volt egy amit kiemelkedően vártam, Szöllősi Mátyás: Illegál című könyve. Szöllősi első prózakötete, a Margó-díjas Váltóáram volt az, ami a szerző kedvelőjévé tett, azóta pedig minden friss megjelenést izgatottan várok. Az Illegál két kisregényt tartalmaz. A Vendégjáték egyik fő pozitívuma a remekül kidolgozott párbeszéd, mely Szöllősi korábbi műveiben is kiemelkedő színvonalú. A címadó kisregény pedig a 2000-es évek underground kultúrájának mélyrétegeibe vezeti el az olvasót, és amellett hogy mai társadalmi jelenségeket vizsgál, tökéletesen idézi meg a 2000-es évek hangulatát, ami sokak számára kellemes élményt jelenthet.

Szabó István Zoltán (Próza Nostra)

Stephen King: Az intézet

Stephen King minden bizonnyal túl van már élete legjobb művein. Az idén megjelent Az intézetnek mégis sikerült kellemes meglepetést okoznia. Olyannyira, hogy hosszú évek óta először tudom szívesen ajánlani King valamelyik újabb írását. Nem mintha volna bármi formabontó ebben a szövegben; a szerző továbbra is ragaszkodik a bevált történetvezetési módszereihez, a szokásos karaktertípusaihoz, és a hagyományos kisvárosi helyszíneihez. Az intézet legnagyobb erénye éppen ez utóbbiban rejlik: King pályafutásának kezdete óta nagy ismerője a kisvárosi Amerika hangulatának és jelenségeinek, kétség kívül nem csupán ismeri, de érti is ezt a közeget.

Ezt a képességét leginkább a regény első nyolcvan oldalán csillogtatja meg, mely a kivitelezés virtuozitása miatt egészen rövidnek tűnik. A szöveg ezután következő hányada egy izolált helyszínen játszódik, mely jót tesz a horror hangulatnak. Itt King újra is hasznosít néhány elemet olyan korábbi regényeiből, mint a Tűzgyújtó, a Ragyogás és a Carrie. Mégis, legyen bármennyire jól ismert a recept, a szerző olyan mesélői kedvvel, olyan kiegyensúlyozott tempóban vezeti végig az olvasót a történeten, amellyel újra bizonyította, hogy a Mesterség nagyjai között a helye.

Az Odaértett olvasó blog titokzatos szerzője

Sapkowski, Andrzej, Bolondok tornya (Huszita-trilógia I.) Budapest, Gabo, 2020.

Andrzej Sapkowski lengyel szerző, lengyelországi és nemzetközi hírnevét a Vaják-sorozatának köszönheti, amely könyvalakban 1992 és 2013 között jelent meg, a Huszita-trilógia pedig 2002 és 2004 között. Utóbbi Narrenturm/Bolondok tornya címet viselő első kötete idén novemberben jött ki magyarul. A szöveg a fantasy eszközeit működtető történelmi regény, konkrétabban pedig a Reinmar Bileau nevű főhős ámokfutása, amelynek során folyton menekül, annak ellenére, hogy szeretné megtalálni és megmenteni az aktuális szerelmét, megbosszulni a bátyja halálát és úgy általában saját maga dönteni a sorsáról – csakhogy egyik sem sikerül. Útitársai, akik a barátaivá válnak, egy lázadása miatt vezeklő szerzetes, aki mindenkit ismer és aki leginkább egy útonállóhoz hasonlít, és egy véletlenül megidézett démon.

A közel hatszáz oldal feltehetőleg azoknak a legszórakoztatóbb, akik tudnak latinul, de anélkül is vicces, kegyetlen, elgondolkodtató és olvasmányos – még úgyis, hogy rengeteg szereplőt mozgat, akik rendszerint vallási és a vallástól elválaszthatatlan politikai kérdéseket vitatnak meg egymással. Szerintem azok, aki szeretik a történelmi regényeket, a fantasyt és Sapkowski szarkazmusát, de nem egy újabb Vaják-történetet várnak, elégedettek lesznek vele.

Schein Gábor, Bolondok tornya, Pécs, Jelenkor, 2008. 

Schein Gábor számos próza, vers és dráma szerzője, egyetemi tanár, szerkesztő, kritikus, fordító. Bolondok tornya című verses elbeszélése 2008-ban jelent meg. Ez a szöveg komoly, mégis játékos, rétegzett, de van benne humor is; meg szimbólumok és irodalmi, művészeti, történeti utalások sokasága. A szereplők, Bernardo Bellotto velencei festő (Canaletto) és a csak Bobként emlegetett Robert Nador, (aki Bolondok tornya című művének leírásába 2006. augusztus 10-én délután öt órakor fog bele), együtt indulnak el Pirnából.

Először felkapaszkodnak Sonnenstein erődítményének tornyára, hogy onnan vegyék szemügyre a világot, aztán hőlégballonra szállnak és II. József-korabeli Bécsbe repülnek vele, a Narrenturmba, amely a lábjegyzet szerint Európa első elmegyógyintézete volt. Bernardo kétségbeesik a helytől és szeretne visszajutni a saját idejébe, Pirnába. Bob pedig megígéri neki, hogy visszajuttatja. Az ő időben és térben, fura eszközök segítségével (körhintával, meg angyalpropelleres krumpliszsákban) megtett kalandos utazásuk közbeni beszélgetéseikből és a lábjegyzetekben megnyilvánuló narrátor javításaiból és kiegészítéseiből áll össze ez az izgalmas és sokoldalú szöveg.

Ezzel az év végi könyvajánlást le is zárjuk,

tartsatok velünk legközelebb jövő héten az utolsó adag idei friss fantasztikus hírért, addig pedig kövessetek minket a Facebookon, és támogassatok minket a Patreonon keresztül! Na és persze olvassatok fantasztikus könyveket!

Legyetek jók, üdvözöl titeket:

Pintér Bence