Random Marvel – Black Cat, Moon Knight, The Wonderful Wizard of Oz és ez még nem minden
Marvel Unlimited olvasónapló #3
Két hónapja indult ez a cikksorozat a Marvel online képregényes platformjáról, azóta pedig volt már poszt egy adott karakterről (Hulk), volt elsőrész szemle, kiveséztem az új X-men éra alapművét, most pedig egy újabb formátumú bejegyzést olvashattok, ami egy klasszikus vegyesfelvágott és hat címet tartalmaz a véletlenszerű olvasásaimból. Nézzük is.
Moon Knight 1975-ben bukkant fel a Werewolf by night sorozatban, akkor még ellenfélként. A karakter azonban népszerű lett, saját sorozatot kapott és azóta is több-kevesebb rendszerességgel feltűnik a Marvel-univerzumban. Két év kihagyás után 2014-ben Warren Ellis kezdte el írni az ötödik szériát, ami egyben egy új kezdetként is szolgál. A Holdlovag visszatér New Yorkba, ahol a rendőrségnek segít be különböző ügyek feltárásában. Az első hat rész mindegyike egy-egy adott történetet mutat be, amit lazán keretez az alapfelállás. A történetek kellően változatosak, a grafika is remek, különösen szuper a főhős kontrasztos ábrázolása. A karaktert később Jeff Lemire veszi át és onnan a hírek szerint még jobb lesz, így azt fogom majd folytatni.
A klasszikus Oz mese feldolgozása. Az illusztrátor Scottie Young, az író pedig Eric Shanower, aki már korábban is részt vett Oz történetek írásában. Az adaptáció két Eisner-díjat is besöpört. 2010-ben nyerte a Best Limited Series or Story Arc és a Best Publication for Kids kategóriát is. A történet hűen követi a könyvet és a szövegezésen is érződik, hogy gyereknek készült, könnyen befogadható stílusban íródott. A grafika a Youngra jellemző stílusjegyeket viseli, de persze koránt sem olyan harsány és abszurd, mint mondjuk az I hate Fairyland. Aki szerette az Oz-t, vagy könnyedebb, esetleg kifejezetten gyerekképregényt keres, az meg fogja találni a számítását vele. A gyerekkönyvek egyébként is jól mennek itthon, talán a magyar kiadásban is lenne fantázia.
A Matt Fraction féle Hawkeye sorozat az utóbbi évtized egyik ünnepelt sikersorozata volt. Sólyomszem egyébként is kilóg a néha isteni erővel bíró szuperhősök közül, hiszen ő végülis csak egy nyilazós fazon. Ez a sorozat arról szól, amikor még csak nem is Bosszúálló, hanem tényleg csak egy faszi aki néha íjászkodik. A magam részéről vegyes érzéseim vannak a sorozattal kapcsolatban, amikor jó, akkor tényleg elképesztően pazar, amikor meg nem… Hát akkor meg olyan középszerű. Ebben az is közrejátszik, hogy két grafikus rajzolja, és amíg David Aja egyszerűségükben zseniális rajzai és vizuális megoldásai fantasztikus hozzáadott értéket adnak az összképhez, addig Javier Pulido leginkább csak meh. Mindenesetre ez végtelenül szubjektív, szóval aki szereti a karakterközpontú képregényeket, ahol nem az galaxis megmentése a cél, az mindenképpen tegyen vele próbát.
Kétségkívül az egyik legjobb szuperhősős (valójában szupergonoszos) képregény, amit valaha olvastam, de még úgy általában a képregények közt is minimum top 10. Vicces, kreatív, szórakoztató, tele van fordulatokkal, önkritikával, pusztítja a negyedik falat, saját magát is kifigurázva és akkora görbetükröt tartva az egész zsáner elé, hogy a Megtorló adja a másikat. Lehetne szépíteni a dolgot, hogy itt tulajdonképpen arról van szó, hogy beleélhessük magunkat egy kicsit a “vert oldal” helyzetébe, hogy láthattuk, hogy ők is érző emberek, saját vágyakkal, motivációkkal, csak hát valami félrement, bla-bla-bla.
Igazából viszont teljesen felesleges ezen erőlködni, csak nyugodtan dőljünk hátra és élvezzük ezt a frenetikus agymenést és lúzershowt, közben pedig nyugodtan ismerjük be magunknak, hogy ha egy kicsit megkapargatjuk, akkor a hősök világa is pont ugyan ilyen szánalmas facepalm-parádé, csak nekik jobb a marketingjük. Ha lennének kötelezők a képregények közt akkor a The Superior Foes of Spider-Man biztosan rajta lenne a listán, de nem azért, hogy letűnt korokon merengjen ábrándos és izzadtságszagú romantikus elmebajjal, hanem épp ellenkezőleg: egy kicsit emlékeztessen arra mindenkit, milyen is a világunk valójában, hogy semmi sem fekete vagy fehér, kétszer kettő néha öt, miből lesz a cserebogár, meg egyéb közhelyek – de amíg tudunk rajta és magunkon nevetni, addig nem lehet semmi gond.
Mindenki kedvenc Feliciája bandafőnöknek áll, előkerül apja régi mentora, majd az ő sugallatára mindenféle kalandok kerekednek, amiben találkozhatunk a Marvel-világ színe-javával. Akár még jó is lehetne, de sajnos egyáltalán nem az. A grafika rettenetes, az alapfelállás klisés, ötlettelen és karakteridegen, az egyes epizódok eseményei pedig pont azt a fajta gyermeteg vonalat képviselik, ami már évtizedekkel ezelőtt is kínos volt. Pozitívumként a borítókat tudom felhozni, na meg az Iron Cat páncélt, ami azért elég menő volt.
Noha Yondu is egy több mint 50 éves karakter, az MCU előtt a Marvel fanatikusokon kívül valószínűleg kevesen ismerték. A filmbeli Yondu pedig sokban különbözött is a képregényestől, inkább az űrkalóz vonalat erősítette, mint a morálisan szilárdabb talajon álló képregényes verzió, aki a Galaxis Őrzőinek alapító tagja is volt. Ez az öt részes mini épp ezt a két vonalat próbálja összehangolni és együtt bemutatni azáltal, hogy a “kalóz” Yondu kénytelen együtt dolgozni a jövőből érkezett “klasszikus” karakterrel. A karaktertípusok keveredése pedig egy kellemesen szórakoztató űrkalandban ölt formát, ami ugyan örök klasszikus nem lesz, de érdekes színfolt a fősodor mellett, már csak amiatt is, hogy szepen mutatja be, hogyan lehet összebékíteni a modern karakterábrázolásokat a hagyományokkal.
Legközelebb: Elsőrész-szemle - Wolverine: Black, White & Blood, Taskmaster, Power Pack és mások
További tartalmakért kövessetek minket a Facebookon, ha pedig tetszik a munkánk, akkor támogassatok minket a Patreonon keresztül!